Milyen szép cicád van!

És milyen gyorsan fut…

Tegnap szépségét és gyorsaságát is bemutatta Magdi néninek, amikor elszáguldott mellette a csukódó ajtórésen keresztül.

És kezdődött a játék…félemeletenként haladtunk lefele, a kis szörnyeteg minden lépcsőfordulóban megállt, hátrafordult és gondosan kiszámítva megvárta, amíg beérem és felé nyúlok, hogy aztán újra nekiiramodjon a következő lépcsőfordulóig.
Ezt játszottuk a hetedikről a harmadikig, miközben a nagy „azonnalgyerevissza” közben nyitva hagytam a bejárati ajtót (mert hát úgyse megyünk messzire, csak gyorsan felveszem és visszaviszem, na persze…), az ajtóban pedig Natit.

Aztán a harmadikon végül sikerült nyernem, mert egy nagyon érdekes semmi elvonta a kis rambó figyelmét a menekülésről (macskák…), úgyhogy teljes pánikban és lihegve száguldottunk vissza a lépcsőn felfele (legalábbis én, Tia szerintem pont élvezte…), közben lepörgött az agyamban minden lehetséges verzió arról, hogy Nati hogyan tűnt el addigra és nem lesz meg soha többé, míg végül felértünk a nyitott ajtóhoz, ahol Magdi néni fogadott minket vidáman, az ajtót és Natit is szemmel tartva:

„Milyen szép cicád van!”

Hiába, Tia tudja, hogyan kell barátkozni, legutóbb a futár srác futott utána. Persze vele jófej volt, csak a második lépcsőfokig mentek…

Így a lépcsős kaland happy end-el zárult, a hamburgeres nem. Ne hagyd a kajádat a hűtő tetején, ha otthagytad, akkor meg ne csodálkozz, azaz barátkozás Tia módra ismét, és még egyszer bocsi Ádám a hamburgeredért...